Milosevits Péter interjúja a belgrádi televízióban

A TRÜKKREGÉNY: FORMAKERESÉS

Az egyik legismertebb és legtermékenyebb magyarországi szerb író, Milosevits Péter Trükkregény című új könyve az elbeszélő művészet legmagasabb szintjét képviseli, amelyben a főszereplő maga az irodalom, s a szerző megmutatja a regénnyel való kísérletezés erejét. Egyfajta égi harmóniát alkotnak a nagy irodalmi alkotások, a mindennapi élet, a mítosz és a legenda ebben a szokatlan kísérletben, azaz Milosevits Péter regényében, aki nyilvánvalóvá tette, hogy ilyen merész irodalmi játékot játszani és egyszersmind valami újat alkotni csak a kivételesek képesek.

A regény cselekménye azzal indul, hogy az elbeszélő elhatározza: Belgrádban egy tudományos konferencián bemutatja tanulmányát a trükkregényről, amely – mint mondja – „önnön fikciója realitását teremti meg”. S itt kezdődik a játék, és az általunk olvasott regény építése. Milosevits anyagként használja az irodalmat: az irodalomból ismert földrajzi helyekre utazik, a szövegbe ősi mítoszokat sző, elveszett kéziratokat és Milos Crnjanski rendőrségi megfigyeléséről írt jelentéseket iktat be. Az elbeszélő, aki író, a római korból származó víziorgonán előadott koncertre invitál bennünket, meglátogatjuk az édesanyját, s ő az, aki a valódi író álarcai alatt rejtőzve vezényli az olvasó szeme előtt játszódó karnevált. A kísérlet varázsa abban áll, hogy az olvasók is játszhatnak, újragondolhatják irodalmi meggyőződéseiket, részt vehetnek a történetben és folytathatják azt – mert a szerző ezt a szabadságot is megadja nekik.

– Mi a trükk azokban az ismert és népszerű regényekben, amelyek alátámasztják az Ön műfajdefinícióját? Talán az, hogy amikor valami bekerül a regénybe, az többé már nem igaz, akkor sem, ha igaz? Vagy valami más a lényeg?

– A trükkregény a saját valóságosságának illúzióját teremti meg. Ha az író közli, hogy a főhős naplóját adja közre, akkor az olvasónak olvasás közben (legalább valamennyire) hinnie kell, hogy valakinek a naplóját olvassa. Az a napló a valóság illúziója, egy új és fiktív valóságé. Akkor is fikció, ha a regény tényleg egy napló alapján íródott. Mert a regényben minden fikcióvá minősül át, a regény anyaga homogén, ahogy egy szoborban minden kőből, a zenében minden hangokból van.

– Pontosan milyen kísérletről, minek a kereséséről van itt szó?

– A trükkregény: formakeresés. Ugyanis a regénynek nincs előregyártott formája, mint a verssornak vagy a drámai párbeszédnek és felvonásnak. Minden regény saját maga kénytelen megteremteni a saját formáját. Ezért a regényforma megkülönböztetett figyelmet igényel. A trükkregényekben a trükk a forma megteremtését szolgálja. Például Az utolsó szentendrei szerb című regényemben a cselekmény visszafelé halad az időben, mert Szentendre szerb múltja gazdagabb, mint a jövője. Honlap-sztori című regényem arról szól, hogy a szerb Szentendre immár befejezte evilági küldetését, s átköltözött az örökkévalóságba, melyet hagyományosan az égben képzelünk el, ahol manapság az internet digitális világhálója van kifeszítve, ezért ezt a regényemet a digitális hiperszöveg nyomtatott imitációjának formájában írtam meg. Trükkregény című regényem pedig a trükkregények tipikus formáját kapta, parodisztikus színezettel.

– A regényben két ízben is megjelenik a boszorkány alakja, különböző évszázadokban. Vajon ugyanarról a boszorkányról van szó? S hogyan magyarázzuk „utazását” az időben és szerepét az Ön trükkregényében?

– A boszorkányok az evilági és túlvilági szférát kötik össze, ide-oda járkálnak (vagy repülnek) szülőfalum valósága és a falu hátterében és múltjában rejlő mitikus és legendabeli világ között. Hogy egy vagy több boszorkányról van-e szó, s vannak-e náluk dinasztiák, vagy reinkarnálódnak-e, én nem tudnám megmondani. Ez az ő szakmai titkuk.

– A regénybeli Függelékben olvasható kérdést kölcsönvéve: mit mondhatnánk arról, hol játszódnak a regény epizódjai? S miért különösen jelentős helyszín Aquincum?

– Regényem epizódjai a földön és az égben játszódnak, a hétköznapi valóságban, a történelemben és a mítoszban. Aquincum valóságosan létező település, ma Óbuda része, egy lakóteleppel az ókori romok szomszédságában. Egykoron határváros volt a Római Birodalomban, amely éppen itt kezdett bomlani, a peremvidéken. Nem vagyok történész, lehet, hogy közismert dolog, de engem megdöbbentett, amikor Aquincum történetét olvasgatva láttam, hogy a Római Birodalom széthullása ötszáz évig tartott. Arra gondoltam, hogy mi is egy ilyen ciklusban élünk, csak nem tudjuk, hogy az elején, a közepén vagy a végén.

– Mi köti össze a regény egyes epizódjait azokkal az irodalmi művekkel és szerzőikkel, amelyekre hivatkozik?

– A regényemben említett regényeket összeköti a saját formájuk megteremtését szolgáló kísérlet. Ez az ő közös nevezőjük, és kapcsolatuk az én regényemmel.

– Igaz-e, hogy az Ön regényének hőse maga a kísérlet és az irodalom?

– A regény főhőse az elbeszélő, aki egyes szám első személyben beszél ugyan, de ez nem jelenti azt, hogy én vagyok az. Ő a regényem hőse. Ugyanúgy kezelem, mint a többi, kitalált szereplőt. Könyvek között él, ezért az irodalom is a regény szereplői közé tarozik. S mivel trükkregényekről van szó, a regény szereplőjének tekinthetjük a trükkregény formájának megteremtését szolgáló kísérletet is.

Vojka Pajkić

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.